Több mint 130 éves az FA-kupa

Elképzelhetetlenül régen, 1871. július 20-án hangzott el a The Sportsman című lap szerkesztőségében az FA titkára, Charles Alcock szájából a következő mondat: "Kívánatos lenne, hogy a szövetség kupasorozatot teremtsen, amelybe a hozzá tartozó összes egyesület meghívást kapna." A javaslatot három hónap múlva hivatalosan elfogadták, a következő idényben pedig nyomban megrendezték az első FA-kupát. A széria a maga nemében a leghíresebb a világon, vagy ahogy Sir Bobby Robson, az 1978-ban győztes Ipswich Town vezetőedzője hamisítatlan angol fennhéjázással megfogalmazta: "Az FA-kupa fináléja a világbajnoki döntő után a legnagyobb meccs."
A kupa fejlődésére jellemző, hogy míg a kezdő szezonban tizenöten neveztek, addig manapság több mint hatszáz klub próbál szerencsét. Az első finálét kétezer ember látta a helyszínen, a Kennington Oval nevű pályán, ám amióta átadták a Wembleyt, nemigen ment hetvenezer alá a nézőszám. Mi több, a legendás stadion debütálásának számító, 1923-as Bolton-West Ham (2-0) döntőt a legenda szerint majdnem 200 ezer ember látta, igaz, a hivatalos statisztikák szemérmesen "csak" 126 ezer fős közönséget írnak. A lebontásra ítélt Wembley helyett az ezredforduló után a cardiffi Millennium Stadium lett a helyszín, vagyis - bármily különös - az angol kupadöntőt néhány éve nem Angliában, hanem Walesben rendezik.
Visszatérve az 1872-es döntőre, az öregdiákokból verbuválódott Wanderers 1-0-ra diadalmaskodott az előzetesen esélyesebbnek tartott, de a 10. percben legjobbját, a kulcscsontját törő Creswell hadnagyot elveszítő katonacsapat, a chathami Royal Engineers fölött. A gólt bizonyos Morton Peto Betts szerezte, vele együtt a Wanderersben hat későbbi válogatott rúgta a labdát, csapatkapitánya pedig nem más volt, mint a fent említett Charles Alcock, az FA titkára. Ennél is figyelemre méltóbb furcsaság, hogy abban az időben nemhogy háló, de még keresztléc sem létezett, nem szólva a félvonalról és a kezdőkörről. Ezenkívül - boldog idők! - nem ismerték sem a szabadrúgás, sem a tizenegyes intézményét.

Az eredeti, a jelenleginél jóval kisebb trófea, amelyet annak idején húsz fontért rendelt meg az FA, nem szolgálta sokáig a sorozatot, mert az Aston Villa 1895-ös győzelme után ellopták egy birminghami sportfelszerelésgyár vitrinjéből - nem is került elő soha. A klubok 1992 óta a negyedik serlegért vetélkednek, ez egyébként a harmadik változat pontos mása.
Döbbenetesen sok (negyvenkét) egylet játékosainak nyakába akasztottak eddig FA-kupa-aranyérmet, köztük olyan, a modern futballtérképen már nem szereplő formációk diadalmaskodtak, mint a Blackburn Olympic, az Old Carthusians vagy a Clapham Rovers. A legeredményesebb a Manchester United, tizenegy elsőséggel, s az örökranglista tízes élbolyában csupa ma is első osztályú klub szerepel - egyetlen kivétellel. A legkorábbi győztes, a Wanderers a kakukktojás, amely mind az öt sikerét az 1870-es években aratta, 1880 után pedig egyszerűen eltűnik a feljegyzésekből.
Az utóbbi másfél évtizedet az óriások uralták: az MU ötször, az Arsenal négyszer, a Liverpool és a Chelsea kétszer-kétszer hódította el a címet, egyszer-egyszer az Evertont és a Tottenhamet is odaengedve a trófeához. Éppen ezért volt meglepő, hogy a 2003-2004-es idényben a második vonalbeli Millwall egészen a döntőig menetelt. Egy újabb efféle bravúrra feltehetően sokat kell még várnunk az elkövetkezőkben.

A franciák is nekiveselkednek

Franciaországban ezen a hétvégén, a legjobb 64 között kapcsolódnak be az élvonalbeli csapatok a kupaküzdelmekbe. A kezdetek itt is messzire nyúlnak vissza, még ha Angliában - de még Magyarországon is (1909) - jóval korábban írták ki első alkalommal a sorozatot. Javában dörögtek a fegyverek, amikor 1917. január 15-én Franciaországban döntés született a kupa elindításáról, és még akkor sem volt béke, amikor 1918 nyarán köszöntötték az első győztest, a négy belga játékossal megerősített Olympique de Pantint.
A párizsi kiscsapat sohasem tudta megismételni az első világháború idején elért sikerét, ám természetesen ennyi is elég volt ahhoz, hogy neve mindörökké ott legyen az azóta patinás sorozattá váló Francia Kupa (Coupe de France) történelemkönyvében. A sorozat ötletgazdája Henri Delaunay, egyik megszervezője Jules Rimet volt - a nevek ismerősen csengenek: Delaunay-ról az Európa-bajnoknak járó trófeát nevezték el, Rimet-ről pedig a világbajnokot megillető eredeti (a brazilok által 1970-ben végleg elnyert) serleget.
A Francia Kupa első kiírásában 48 csapat szállt harcba - napjainkban nyolc fordulót rendeznek csak addig, amíg a résztvevők megérkeznek a most következő állomásig, a legjobb 64-ig. Érdekesség, hogy 1961 óta az előcsatározásokon Franciaország tengerentúli megyéi és területei is részt vesznek, az idén például Új-Kaledónia, Mayotte és Gaudeloupe küldötte mindössze egy gólon csúszott el a bemutatkozó körében (Francia Guyana, Martinique, Tahiti és Réunion képviselője ugyanakkor nagy ruhát kapott).
Másodosztályú győztese egyszer volt a sorozatnak (1959, Le Havre), ugyanakkor az utóbbi nyolc esztendőben háromszor is olyan csapat végzett az élen, amely abban az évadban kiesett az élvonalból (1997: Nice; 2001: Strasbourg; 2002: Lorient). Még egy furcsaság: 1988-ban a Metz úgy hódította el a trófeát, hogy egyetlen élvonalbeli ellenféllel sem kellett megküzdenie. Címvédésre legutóbb 2000-ben volt példa (Nantes), egyhuzamban ennél többször - háromszor - mindössze két csapat tudott nyerni: a Red Star (1921-23) és a Lille (1946-48). A legtöbbször (10) a Marseille vehette át a trófeát, a legtöbb döntőbeli szerepléssel (16) szintén a déliek büszkélkedhetnek. Legutóbb a PSG nyert - a piros-kékek alkalmasint örülnének, ha a június 4-ei fináléban is osztanának nekik lapot, mert a jelenlegi állás szerint más lehetőségük nem nagyon lesz kilépni a nemzetközi porondra.